ZMG megemlékezés 2006

A Zrínyi Miklós Gimnázium és SZKI tanárai, tanulói és dolgozói 2006. október 24-én tartották megemlékezésüket az 1956-os forradalom eseményeire. Az ünnepséget hosszú előkészületek előzték meg. A megemlékezésen az alábbi gondolatok, történetek hangzottak el, melyeket a diákok által elkészített intejúkból szemezgettünk.

"1956 természeti csapásokkal kezdődött. Ha jól emlékszem, január 16-án földrengés rázta meg az országot, majd jött a jeges ár. Lehet, hogy ez intő jel volt…"

"1956. október 24-én reggel bementem a munkahelyemre. Indult egy nyitott teherautó munkásokkal a városba, arra én is felkapaszkodtam. Az Orczy téren szálltunk le, ahol már osztották is a karabélyokat. Rögtön tudtuk használni, hiszen tanulóként havi három órában honvédelmi ismeretekre oktattak bennünket. Jártunk lőni a lőtérre, megtanítottak gránátdobásra, sőt a benzines palack használatára is. Ez volt az úgynevezett Molotov koktél. Tudtunk tehát lőni, gránátot dobni és benzines palackokat a tankokra repíteni. A lőtér, ahová jártunk, a mostani Spartacus uszoda és a jelenlegi iskola között volt Kőbányán. A fegyver-használattal tehát nem volt gond. "

"Útközben levertük az összes sarlós-kalapácsos jelvényt és az ötágú csillagokat. Közben betértünk a VII. kerületi rendőrség épületébe, ahol a jelenlévők nem tanúsítottak ellenállást, fegyvereiket átadták.
Elindultunk a Dob utcába, és a Madách tér felé igyekeztünk. Elől akartam menni, de az egyik társunk, aki 46 éves volt, nem engedte. Azt mondta, maradj csak mögöttem. Ahogy haladtunk, hirtelen egy lövést és egy koppanást hallottam, majd láttam, hogy az előttem haladó elesett. A lövedék áthaladt a koponyáján. Megnéztük az igazolványát, Maul Ferencnek hívták, ács volt és két gyermek apja, maglódi illetőségű. Neki köszönhetem az életem."

"Kedden jött a hír, hogy lebontották a Sztálin szobrot. Bátyám elmesélte, hogy nagy vas köteleket dobtak át rajta, és teherautókkal próbálták ledönteni a szobrot. A nagy bronz szobor azonban nem engedett. Akkor jött egy ember, aki átvágta a csizmájánál a szobrot. Akkor már dőlt a szobor. Teherautók után kötötték, és végigvonszolták a városon. Menet közben sokan törtek le belőle darabokat. Amikor a bátyám este hazaért, büszkén mutatta, hogy neki is van belőle egy darab. A mai napig megvan. Sokáig azt a teret, ahol a Sztálin szobor állt mindenki csak Csizma térnek nevezte, mert már csak Sztálin csizmája állt ott."

"Én 1956 október 23-án voltam 12 éves, és a Városliget mellé jártam iskolába. Aznap reggel utoljára utaztam végig a 70-es trolibuszon a Sztálin téren, ahol egy nagy Sztálin szobor állt. A 70-es troli-buszt is Sztálin 70. születésnapja alkalmából nevezték el.
Egy előkelő iskolába jártam, Gorkij iskolának hívták. Itt mindent oroszul tanítottak, csak a magyar irodalmat tanultuk magyarul. Apám teljesen megkövetelte tőlem, hogy imádjam a Szovjetuniót. Egyik napról a másikra vége lett a szovjet idillnek. Nagy Imre kormánya megszüntette ezt az iskolát. Még aznap a tanárok feladták a leckét, de többé nem láttam őket. Arra is emlékszem, hogy azon a napon apám önbizalma teljesen összeomlott. Aztán télen újra megnyíltak az iskolák, és én egy körzeti iskolában tanultam tovább…"

"Engem akkor is inkább a könyvek érdekeltek. Nem messze onnan, a körúton, ahogy a Nyugati felé megyünk, a baloldalon volt a szovjet kultúra könyvesboltja, ekkor már félig betört ajtóval, kirakatokkal. Könyvek, hanglemezek kidobálva az utcára. Az üzlet belsejében félig elégett könyvek, kormos falak voltak. Én két történelemről szóló könyvet felvettem és elhoztam."

"Tizenhat és fél éves voltam, és kíváncsi, mi lehet a városban. Felkapaszkodtam egy befelé menő teherautóra, amely elvitt a Széna térig. Ott a Mártírok útján – ami most a Margit körút – már nagyon sokan voltak. Mindenki az utca közepén járt, mert nem közlekedett se autóbusz, se villamos. A Margit-híd felé mentünk. Ott csapott meg először a forradalom szele, amikor megláttam a házakra kitűzött lyukas nemzeti színű zászlókat, amelyekből kivágták az idegen címert. A Margit-hídhoz érve megtorpant és összegyűlt a tömeg. Senki sem mert továbbmenni. Azt mondták, a pesti oldalon ott állnak az oroszok, és lelövik, aki át akar menni. Egy idő után Óbuda felől, a Duna-parton jött egy szovjet páncélos oszlop. Az első tank beállt a hídfőbe, és kibújt  belőle egy szovjet őrnagy. Aztán egyenként odamentünk a harckocsihoz. Pár perc múlva ölelgettük a szovjet katonát, és lyukas háromszínű zászlót tűztünk a páncélosra."

"A Nyugatihoz érve az úttestet szovjet katonák foglalták el, mellettük a páncélautó. A katonák többsége gyerekarcú, nem sokkal idősebbek nálam. Lesütött szemmel álltak. Ahogy az egyikre emlékszem a járda mellett állt, lábhoz tett hosszú puskával. Sokan a tömegből a lábuk elé köpködtek. Riadtak voltak. Amelyik szóba állt velünk, azt kérdezte: Berlin? A másik oldalon a mozi melletti óra-ékszer üzlet kirakatának az üvegdarabjai ropogtak a talpunk alatt, de az ott lévő órák, ékszerek érintetlenek voltak."

"1956-ban érettségiztem, majd a salgótarjáni tűzhelygyárban dolgoztam, mint zománcégető. Az egyik osztálytársam, Ravasz István a rendőrséggel szemben lakott. Nagyon jó tanuló volt,éppen a szenet lapátolta. Mikor egy kicsit megállt, és kinézett az utcára, egy gellert kapott golyó eltalálta, és azonnal belehalt."

"Húsz évesen, 1955 szeptemberében behívtak katonának. A kiképzés után, 1956 februárjában a Köztársaság téri pártházba vezényeltek, pár társammal együtt. Október 30-án a felkelők körbevették a székházat, a környező utcákban is fegyveresek voltak. Az utasítás az volt, hogy életünk árán is meg kell védeni a pártházat. Egyszer csak elkezdődött – hogy ki lőtt először, a felkelők vagy a katonák közül valaki, az soha nem derül ki. Pillanatokon belül géppisztolyok, golyószórók, géppuskák ontották a tüzet a székházra. Az ablakok nagy csörömpöléssel betörtek, a plafonba fúródtak a golyók. Mi is viszonoztuk a tüzet. Egyik társam mesterlövész volt, ő azt a feladatot kapta, hogy a színházon és a háztetőn lévőket likvidálja. Biztos találatokkal végre is hajtotta az utasítást, utána átvezényelték a Kenyérmező utcai oldalra, de ott pár perc múltán fejlövést kapott. "

"Hamarosan Csepel teherautók érkeztek élelmet gyűjteni, és a falusiak küldték is fel a pesti munkásoknak, amit csak nélkülözni tudtak, hogy segítsék őket. Az egyik bácsi száz liter pálinkát küldött fel hordóban („hogy legyen a pestieknek ’tütü’”), arra pedig ráírta a nevét és a címét, hogy majd küldjék vissza neki a hordót, de ebből  később csak baja lett."

"A forradalom hatásait több más dologban is érezték az ottaniak. Többek között egy hónapig németül tanultak a diákok és nem oroszul, valamint a börtönben ülők elengedését is megérezte a falu: élt ott egy köztörvényes bűnöző, egy többszörös gyilkos, akit a politikai foglyokkal együtt kiengedtek októberben; az áldozatok családtagjai össze-vissza verték a kiengedett bűnözőt."

"Emlékszem, Eisenhower amerikai elnök beszédet mondott, amit a rádió lefordított és közölt. „Az egész világ csodálattal figyeli a bátor magyar népet, melynek fiai életüket áldozták, hogy külföldi uraiktól függetlenné váljanak."

"A férjem megismerkedett egy emberrel, aki csoportokat vitt át Ausztriába, és úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Magyarországról. Vonattal mentünk a határ felé. A határ közelében leszálltunk, és egy majorban szállásoltak el minket. November 8-án este mentünk át a határon, egy hídon. Akkor még magyar határőrök voltak, kik átengedtek bennünket, de másnap a szovjetek elfoglalták a hidat, felrobbantották, így akik ezután jöttek, csak úszva tudtak átjönni. Ausztriában egy lágerben helyeztek el, ahol kb. egy hónapig voltunk. Ott lehetett eldönteni, hogy ki melyik országba szeretne menni. Mi Ausztráliába mentünk. A Szuezi csatornánál háborúztak, ezért Afrikát körbeutazva tudtunk csak Ausztráliába menni. Sok év után, 1985-ben mertem először Magyarországra hazajönni."

"A forradalom leverése után Maléter Pál neve sokáig felmerült még, legenda kezdett szövődni köré, mint hajdan Petőfinél. Az emberek hinni szerettek volna benne, hogy még nincs vége."

"És mesélt még egy osztálytársról is, akit letartóztattak később, mert MUK-os pólóban járt. „Márciusban Újra Kezdjük!” Végül három hónap után szabadult, és később a szocialista párt tagja lett."

" Bennem 56 emléke az örömé, a hihetetlen boldogságé, amibe még ma is beleborzongok. Bukása után fájdalommal teli űr maradt."

"Az Alkotmány utcai iskolába jártam, esti tagozatra. Egyik napon óra közben a tanár úr felállt, és azt mondta, kitört a forradalom. Kimentünk az iskolából, egyenesen a Parlament elé, ahol már nagy tömeg gyűlt össze. Hallottunk Gerő Ernő rádióbeszédéről, a Parlament erkélyéről pedig Nagy Imre beszélt. Minden mellékutca tele volt a vidékről érkezett teherautókkal. A teherautók oldalán a következő felirat volt: „Segítséget Pestnek”. Mindenki takarított az utcákon, hogy ne látszódjon, hogy ott harc folyt."

"November 4-én hajnalra bejöttek Budapestre a szovjet csapatok. A házunkra irányítva állt négy tank, hogy bármelyik pillanatban szétlőhessék azt. Ezek után már mindenki, aki tudott, menekült. Mindenki ott hagyott mindent, ahol volt, és már senki sem takarított. Az utcák tele voltak szeméttel, halottakkal."