Hera Nóra interjúja

 

Nagymamám Csepelen él és 1956-ban is ott lakott, őt kérdeztem meg az akkor átélt élményeiről. Az év is rosszul kezdődött, kezdte a történetet Csepelen januárban földrengés volt, ami következtében megrepedt a Tasi-zsilip, de ez csak márciusra derült ki a zsilip átszakadt és árvíz pusztított a ráckevei Duna mentén. Októberben a Rákosi Mátyás Vas- és Fémműveket Csepel Vas- és Fémművekre változtatta a miniszter-tanács. Csepelen innen indultak ki a zavargások idejöttek az egyetemi hallgatók és a szovjet hadsereg tankjai is. A munkát beszüntették, leálltak a gyárak. A házat, ahol laktak és a környéket minden irányból támadás érte. Mikor egy kis csend lett kimentek az utcára. Minden felé halottakat és szétlőtt házakat láttak. A félelem töltötte el őket és a borzalom. Egyik nap ilyen lövöldözés után sikoltozásra figyeltek fel az utcán. Mindenkit kértek siessenek egy házhoz, amit szétlőttek és a pincéjébe emberek voltak. Ki lapáttal, ki kézzel ásta a földet, de sajnos az egész család odaveszett. Négy pici gyerek és a fiatal szüleik holttestét emelték ki a föld alól. A legborzasztóbb az volt, amikor huszad magukkal a saját pincéjükbe voltak lent többségük fiatal és egy pici csecsemő. 2 hetet töltöttek a pincébe. A szomszéd ház udvarán egy tank volt és onnan tüzelt, minden lövés egy borzalom volt. Remegett a pince, attól rettegtek, hogy hátrébb tolat a tank, és akkor rájuk szakad a pincetető. Egyszer hallották, amint fent betörik a lakás ajtaját, majd sorozatlövést adnak le utána a padlás majd a pince következett. Egy szovjet katona volt és szerencsére nem látta, hogy a pince elkanyarodik, le nem ment, csak lőtt. Ekkor futott át rajtuk, hogy végük van. A dédnagyapám fejszét ragadott, mint a legidősebb ember és az ajtó mögé állt, de szerencsére a katona elment. Nagy szerencse volt az is, hogy a pici csecsemő, aki a dohos pincébe állandóan sírt, akkor csöndbe volt, mintha megérezte volna a bajt. Akkoriban a nagyapámnak baja esik ma én sem lennék, hisz mindenki, aki fiatal volt vagy lelőtték, vagy elvitték. Miután vége volt a zavargásoknak egy teherautóra felkapaszkodva bementek a városba a nagyszüleim. Itt újabb borzalmakat, picire összeégett emberi testeket láttak. Nagyanyám él csak ma már, de ha ezekre az esetekre gondol ismét maga előtt, látja a borzalmakat és a halottakat. Soha nem fogja tudni, kitörölni az emlékezetéből. Miközben hallgattam észrevettem hangja időnként, elcsuklik és megremeg, szeme pedig könnyes. A tv-ben terrorcselekményt lát mindig eszébejut, hogy az emberek soha semmiből nem tanulnak és hogy ilyenkor mennyi ártatlan embert ér szörnyűség.

vissza az előző oldalhoz