Nagymamám visszaemlékezése
12 éves voltam, 6. osztályos. Szombat este nagymamámmal és a nagynénémmel a Corvin moziba mentünk. A Práter utcában laktunk egy 2 emeletes épület második emeletén, így a mozihoz csak a szomszéd utcába kellett átsétálni. Hazafelé, mint máskor is, egymás mellett jöttünk, az úttesten. Arra lettük figyelmesek, hogy a máskor kihalt utcán emberek állnak kis csoportokban, a kapualjakban. Egyszer csak valahonnan, valaki ránk kiabált: „Meg akarnak halni? Nem veszik észre, hogy lőnek?”. Ezután a házakhoz lapulva szaladtunk hazáig. Nem tudtam, mi történik, miért lőnek, de sejtettem, hogy valami komoly dolog történhetett. Aznap alig tudtam elaludni, nagyon féltem. A következő napokban többször megszólaltak a szirénák, és olyankor mi mindig a pincébe szaladtunk. Nagymamámnak voltak rokonai vidéken, akiktől minden évben kaptunk, kacsahúst, libazsírt, és májat. A bödönt, amiben az étel volt vittük a pincébe.
Az egyik szörnyű nagy robajjal járó riadó után, mikor kijöttünk a pincéből nagymamámhoz többen odamentek megsimogatták, megölelgették, és sajnálattal mondogatták: „Szegény Valika!”. Mi csak néztünk csodálkozva, miért sajnálnak minket, de csak addig csodálkoztunk amíg meg nem láttuk a házat a lépcső fordulóból. A második emeleten nem volt sarka a háznak, épp a mi lakásunk… Nagyon megijedtünk és szaladtunk fel, hogy megnézzük mi történ. Az ajtók és ablakok keretestül lezuhantak az udvarba, a tető teljesen eltűnt, a bútorok összetörtek és a romok alatt hevertek. Nagymama befőttjei mind összetörtek, a ruháinkat széjjelhasították a repeszek. Semmink sem maradt! Csak a kacsa hús és a libazsír. Nincstelenné váltunk és közben úri ételeket ettünk. Furcsa szituáció volt.
Iskolába se jártunk egy hétig, de el is kellett hagynunk a lebombázott lakást. Miközben átköltöztünk nagynénémhez , láttuk a szétlőtt házakat, elhagyott tankokat és a tankok mellett apróra égett holtesteket. Nagyon megrendítő élmény volt. Sajnáltam azokat, akik itt vesztették életüket egy számukra idegen országban, csak egy parancsot teljesítve. És sajnáltam magunkat is, mert nem tudtuk mit hoz a jövő, és félelemben éltünk. Rokonoktól és barátoktól kaptunk segítséget, ruhákat, és élelmet. Más országok is küldtek segítséget a magyar rászorulóknak. Például a Vöröskereszt is osztott csomagokat, amiben dán vajat, csokoládét és gyümölcsöt kaptunk. Akkor láttam életemben először banánt. A vaj nagyon ízletes volt és megsütöttem belőle életem első almás pitéjét. Nagyon jól sikerült. Az iskolában minden nap kaptunk ingyen tízórait, ami sajtkrémes, vagy húskrémes kenyér volt és utána tejeskávét.
Szüleim még ebben az évben elhagyták az országot, és engem itt hagytak a nagymamával. Később felépítettük a lakást és visszaköltöztünk. De 1956. októberének emlékei egy örök életre nyomot hagytak bennem.