Emma néni
Mivel nekem egyetlen élő rokonom sincs, aki élt '56-ban, aki volt is (édesanyám nagybátyja), disszidált Hollandiába, ott élt és halt meg, nagyszüleim nem élnek, ezért barátom nagymamáját, Emma nénit kértem meg, hogy meséljen emlékeiről. Ő 17 éves volt a forradalom idején. Aktívan nem vett részt benne, úgymond csendes megfigyelő volt. Ennek ellenére sok szörnyű dolgot látott.
"1956. október 23-a az egyetemisták békés tüntetésének indult, a Rádiótól indultak a belváros felé. Késő este két újságíró menekült be a házunkba a lövöldözés elől. Leültek a melléklépcsőre a negyediken, ahol laktunk és elkezdtek beszélgetni velem és a nagybátyámmal. Tőlük tudtuk meg, hogy a tüntetés lövöldözéssé fajult. Egész éjszakára nálunk maradtak, mi teával és zsíros kenyérrel kínáltuk őket. Korán reggel elmentek. A város teljesen fel volt bolydulva a következő napokban, mindenki ennivalóért szaladgált.
November 4-én, mikor bejöttek a szovjetek, elszabadult a pokol. Az utcákon felszedték a kövezetet, tankjaik úgy mentek át az utcai barikádokon, mintha azok ott se lettek volna. Egyik ismerősük éppen a Royal szálló előtt volt, amikor jöttek a szovjet tankok és belelőttek a tömegbe. Ismerősünk viszonylag olcsón megúszta, neki csak a térdét lőtték szét. A szovjetek bevonulása után a nép nagyon nehezen tűrt, mindent megtett annak érdekében, hogy elmenjenek. A kiégett harckocsik szörnyűek voltak.
'56. decemberében kimentem a Rákosrendezői pályaudvarra, mert hallottam, hogy néhány vagont nem engedtek kimenni a Szovjetunióba. Ezekben a kocsikban rengeteg befőtt és ruha volt. Innen vittem udvarlómnak és édesapjának télikabátot.
Kamionokról árulták a kenyeret és az almát. Egyik alkalommal, mikor nagybátyámmal egy ilyen autónál álltunk sorba a szovjetek belelőttek a várakozó tömegbe. Aki tudott azonnal védett kapualjba menekült, de azok, akik a sor közepén álltak sehova sem tudtak elbújni, védtelenek voltak a golyózáporban.
A Városligeti Fasor (akkor Gorkij Fasor) előtt állt a Sztálin szobor. A feldühödött és elkeseredett emberek mindenhonnan leszedték a vörös csillagokat, és ledöntötték a Sztálin szobrot, ami a Dózsa György útra esett, ahonnan egészen a Blaháig elhúzták.
Nagybátyámmal álladóan az utcákat jártuk, állandóan bíztatott, hogy menjek vele, nézzünk körül, hogy mi történik a környéken. Nem vettünk részt a zendülésekben, az események külső szemlélői voltunk. Sok mindent láttunk, sok szörnyűséget, ennek ellenére bennem soha nem volt félelemérzet. Nagyon rossz volt abban az időszakban, de félni soha nem féltem.
Egyik nap egy bácsi ment előttünk az utcán egy zsák kenyérrel a hátán. A szovjetek a Harminckettesek terénél minden ok nélkül, a járókelők szeme láttára lelőtték.
A XIII.-ik kerületbe jártam dolgozni, de munkát már nem végeztünk, csak be kellett járni. A vidékről felhozott zöldségeket, gyümölcsöket kaptuk meg. Persze ki kellett fizetnünk, de legalább megkaptuk.
Az Aradi út és a Nagykörút sarkán jártam, ahol éppen felakasztottak egy ÁVH-st, a Köztársaság téren pedig nagyon sok embert felakasztottak vagy agyonlőttek a katonák. Még az emberek holttestét is meggyalázták.
A kommunista székház alját teljesen feltúrták, mert azt hitték, hogy beépített pincerendszere van, ahol embereket kínoznak. Mindent teljesen feltúrtak, de nem találtak semmit.
A Kossuth téren volt egy békés tüntetés, amin részt vett a férjem (akivel akkor még nem voltunk házasok) egyik legjobb barátjával. Én nem mentem velük, míg el nem indultak megállás nélkül mondtam nekik, hogy ne menjenek, de nem hallgattak rám, elmentek a tüntetésre. A felvonulás közben a házak tetejéről a békés tüntetők közé lőttek a katonák. Férjem barátjának autója a közelben parkolt, így gyorsa be tudtak szállni és sikerült elmenekülniük. Nagyon nagy szerencséjük volt, hogy túlélték.
1957. januárjában házasodtunk össze. Február elején egy temetésre mentünk a keresztúri temetőbe. Ott egymás mellett sorakozó faládákban holttestek voltak egymásra rakva. A családtagok itt tudták azonosítani elhunyt rokonaikat.
A házban, ahol laktunk volt egy férfi, aki részt vett a Sztálin szobor ledöntésében, ezét külföldre menekült, de '57-ben visszajött, mert nem tudta itt hagyni családját, feleségét és két kislányát. Magával akarta vinni őket, de valaki feladta őt. Még '57-ben felakasztották.
Mikor megkértem Emma nénit, hogy meséljen '56-ról, rögtön azt mondta, hogy nem tud semmi jelentős, izgalmas történettel szolgálni, de szívesen elmondja, amire emlékszik. Mikor mesélt, nem akartam kérdésekkel félbeszakítani, mert emlékei, emlékképei nagyon izgalmasak, érdekesek voltak. Körülbelül fél, háromnegyed órán keresztül mesélt. Néha elderengett, hogy "Hogy is volt? Mikor is volt? Sajnos, a dátumokra már nem emlékszem." Szerintem nem is baj. Sok kis történet. Szerintem ez sokkal jobb, mint egy hosszú és kimerítő történet, mert számomra ez sokkal jobban leírja az akkor élt emberek mindennapjait. Ezek bárkivel megeshettek, aki csendes megfigyelő, vagy akár egyszerű járókelő volt. Nem kérdezgettem, mert egymás után mondta kis emlékeit. Azért volt érdekes, mert ő akkor annyi idős volt, mint én most és egy korombeli így látta '56-ot. Biztos, hogy én másképp láttam volna, mert mindenki másként lát mindent, de talán ezt jobban átérzem, mint egy olyan ember emlékeit, aki idősebb, vagy fiatalabb volt '56-ban. "
Mielőtt más irányba ment el a beszélgetés, ez volt utolsó '56-tal kapcsolatos mondata:
"Soha nem féltem, de nagyon nem szeretném még egyszer átélni."