Juhász Renáta interjúja
Hogyan élted át az ’56-os eseményeket? Mire emlékszel?
„56. október 23-án délelőtt iskolában voltam. 14 éves voltam. Hazafelé menet a Ráday utcába láttam, hogy tüntetés van. A rádió előtt rengeteg ember gyűlt össze és nemzeti dalokat szavaltak, énekeltek. Majd 4 fiatal bement a rádió kapuján. Kint az emberek csendben voltak és hallottuk, hogy bent lelövik őket. Akkor sikítozni kezdett mindenki. Pánik tört ki.
Aznap este nem messze a rádiótól egy falnál álltunk és figyeltük az eseményeket egy kerítésre mászva. Aztán lövöldöztek nem messze tőlünk, és a járdára kihoztak egy hasba lőtt embert, akkor azonnal hazamentünk…
Hisztérikus állapot volt az egész városban. 11 év telt el a háború óta és mindenki félt.
Több mint egy hétig a pincében kényszerültünk élni, mert lőttek. A lakásunk 4 aknát is kapott. Volt, hogy napokig cukrot rágtunk, mert nem volt semmi enni valónk szinte. A házunk aljában volt egy kárpitos bolt, annak a pincéjében voltunk. Ott nem volt áram, gyertyával világítottunk, nem tudtuk mikor van nappal és éjszaka. Váltva aludtunk, mindig volt valaki, aki őrködött. A férfiak időnként felmentek a házba és benéztek a lakásokba, hogy mi történt, kirabolták e. Annyit lőttek a házra, hogy a szekrény a faltól fél méterrel kijjebb került a berezgésektől. Az édesapám épp felment valamiért, amikor bombát kapott a ház és két hétig nem hallott semmit. Osonva kellett menni a pince folyosóján is, és óvatosan kellett világítani, hogy ne lássák, hol vagyunk. Pont a pince feljárónál volt a WC, oda ki tudtunk menni. De oda sem lehetett egyedül. Mindig volt valaki, aki közben őrködött. Aludni nem tudtunk, mert féltünk és nem volt elég fekhely sem. Amikor kijöttünk az egész belváros romokban volt. Emlékszem, hogy a fodrásznál, mint a kenyerek a péknél úgy feküdtek a halott egyetemisták.
Jegyrendszer volt, és vásárlás közben megesett, hogy be kellett menekülni egy-egy kapualjba, mert lőttek. Rengeteg ártatlan ember meghalt úgy, hogy kenyérért állt sorban és sorozatban lőttek rájuk.
Az utcákon az emberek őrjöngve, sírva keresték rokonaikat a halottak között. Sok halottat ki is raboltak.
Volt aki kocsival elindult, hogy elvigye a családját vidékre és az úton agyonlőtték.
Iskolába és dolgozni ugye nem járt senki, mert nem volt forgalom az utcán, és nem volt túl biztonságos.
Az összes határ ki volt aknázva, nem lehetett elhagyni az országot.
Budapest romokban állt. Amikor vége lett, az emberek elkezdték újra felépíteni a várost, de csak Januárra sikerült elérni azt a szintet, hogy iskolába és dolgozni lehessen menni…”
(A történetet nagymamám mesélte el)