Kapronczai Zsófia interjúja
Az interjúban a nagypapám meséli el, hogyan élte meg a forradalmat
Mit csináltál október 23.-án?
Reggel elmentem dolgozni, a másoló papírgyárba, ahol tehergépkocsi vezető voltam. A kora délutáni órákban, megrakott teherautóval az alsó rakparton mentem Kőbányáról Angyalföldre. Az Erzsébet híd pesti hídfőjénél láttam meg először, hogy nagy tömeg özönlik a Petőfi szobor felé. Megálltam a teherautóval, és a két kocsikísérőmmel felmásztunk a teherautó platójára. Kiváncsiak voltunk, hogy mit csinál, mit akar ez a rengeteg ember. Fiatalok énekeltek, sok idős és katona volt közöttük. Egy ideig hallgattuk a szavalatokat, de mivel éreztem, hogy itt valami baj lesz elhajtottam a gyártelepre. Mivel két nappal előbb költöztem be a félig kész családi házba, Kőbányán haza mentem a feleségemhez. Ekkor már útközben is, minden felé fellelkesült embereket láttam nemzeti színű zászlóval melynek közepéből kivágták a népköztársasági címert. Feleségemnek mondtam, hogy kitört a forradalom. El akartam menni a rádióhoz, mert a tömeg azt kiabálta "menjünk a rádióhoz". De a feleségem nem engedett.
Mi történt a következő napokban?
Régi ismerősünk, Naszády Józsi bácsi, aki a Bajcsy-Zsilinszky Kórházban volt könyvelő, átjött hozzám, , mivel tudta, hogy tehergépkocsival dolgozom, segítsem ki őket, és vigyem ki a kórház teherautójával, a kórházi ételeket, az Egészségházba, a Paula Nőgyógyászati Kórházba, és a Gizella Kórházba. Ebben az időben Mester úrnak hívták a kórház főigazgatóját. Mikor az utamról visszaértem, már mindenfelé lövöldöztek. Szóltam a feleségemnek, hogy ne menjen dolgozni, hanem jöjjön át a kórházba, mert ott biztonságban van. Helyet kaptunk a kórház főépületének alagsorában a boncterem mellett. Meglepődésünkre már több család volt ott az utcánkból. Mester főigazgatóúr megkért, hogy továbbra is maradjak ott, és segítsem őket mivel a sofőrjük nem jött be. Ekkor kértem meg őt, hogy írjon hivatalos kérőpapírt egy tehergépkocsi kölcsönzésére a Ceglédi úti XIV-es TEFU telephelyéről. Ezt meg is kaptam, és hat hordó gázolajjal elhoztam egy új Csepel teherautót. Több mint egy hónapon át segítettem a kórházat ködszer, gyógyszer, élelmiszer ellátásában. Cserébe mind kettőnk ellátásáért, biztonságáért. A kisfiam ekkor éppen egy éves volt, és ő még a nagyszüleimnél élt Rákospalotán. Nem mertük őt elhozni a lakásunkba, mert nem volt még áram, és a falak is nedvesek voltak. Féltettük az egészségét. De ez így egyben nagy gond is volt. Én láttam el élelmiszerrel nagyszüleimet, és fiamat is. A teherautón előre, hátulra, oldalra a kórház vöröskeresztes lobogóit szereltem fel. Egyik utamon hazafelé a Növényolajgyár előtt egy oroszrendszámú mentőautó állt, s két katona kötözte egymást. Kiderült, hogy félnek. Az egyik sofőr volt, a másik mentőorvos. Behoztam őket a kórházba, ahol egész november 4.-ig segítettek a sebesültek ellátásában.
Mi történt november 4.-e után?
Megjelentek a szovjet páncélosok, s elvitték a mentőorvost, a sofőrt, és a mentőautót is. Attól kezdve voltam igazán életveszélyben. Minden úton háromszor-négyszer megállított szovjet páncélos. Kiszállítottak a kocsiból, az autót átkutatták, és engem is megmotoztak. Sokszor szállítottam Angyalföldről kötszereket, orvosságokat, és Dr Pupp Lajos belgyógyász orvos volt a kisérőm. Ekkor már romokban volt az egész belváros. Üllői út, Kilián Laktanya környéke, és a Rákóczi úton végig az összes ház. Ezért volt olyan, hogy a kocsi hátuljára 200 literes fahordókat raktam golyófogónak. Előfordult mivel lámpa nélkül mentem a sötétben, nem vettem észre a leállást jelző szovjet katonát, ezért gépkarabéjjal lövöldöztek utánam. Mivel a munkahelyemen akkor még sztrájk volt, maradtam a kórházban addig, amíg a helyzet nem rendeződött.