Útban a kórházba
A mamám a forradalom idején 27 éves volt, 2 gyermek édesanyja. A Gyáli úti iskolában tanított alsó tagozatos gyerekeket. Gábor fia az István kórházban feküdt, mert skarlátos volt. Ment hozzá, hogy meglátogassa, de mire a Körútra ért, már nem járt a villamos. Egyetemisták daloltak és zászlóikkal vonultak. Megkezdődött a forradalom. El akarták foglalni a rádiót és lövöldözések kezdődtek. Dolgozni sem tudott menni. Csak a rádióból tudta hogy mi történt, mert Újpesten lakott egy kertes házban. Ott fiatal gyerekek szaladgáltak az utcán fegyverrel, de nem lövöldöztek. A rádióból hallotta, hogy a Parlamentnél eldördült egy ágyú is és sokan meghaltak. A Körvasútsoron az álló tehervonatokat fosztogatták az emberek. Az üzletekben gyenge volt az ellátás, a kenyérért az emberek lövöldöztek. Amikor kezdtek csendesedni a harcok a Nyugati pályaudvartól a szomszéddal együtt a Gyáli útig gyalog mentek. Akkor látták, hogy milyen pusztítások történtek: kiégett villamosok, szétlőtt házak, az utcán lángolt minden. A laktanyával szemben állt egy orosz tank és belőle egy orosz katona lógott ki szénné égve. Behívták az orosz katonákat, de még egy hétig nem tudtak menni dolgozni. Sok ország és az egyházak adtak segítséget a rászorulóknak. Egyfolytában lövöldözött mindenki, a tankok éjjel-nappal mentek, borzalmas volt a hangzavar. Sorba kellett állni a kenyérért, lisztért, cukorért és minden alapvető élelmiszerért. Amikor kezdett elcsitulni a zűrzavar és be tudott menni tanítani akkor is csak szakaszosan jártak a villamosok. Az Üllői útról a Gyáli útig végig gyalog kellett menni. Akkor még a Gyáli úton állt a régi Valéria telep amelyek fa barakkok voltak. Ezeket a harcokat egy nagyon szomorú, szegény karácsony követte.