Miranda Felipe interjúja
Hány éves voltál 1956. október 23-án?
Én akkor 10 éves voltam és a IX. kerületben laktam a Kilián laktanyához közel, ahol nagy harcok voltak október-novemberig.
Miből érezted, hogy ez a nap más lesz, mint a többi?
Aggódtunk, mert az anyám nem jött haza hajnalban az éjszakai munkából a harcok miatt. Aztán amikor bekapcsoltuk a rádiót akkor már tudtuk, hogy baj van. Később kiderült egy telefonfülkében ragadt a Móricz Zsigmond körtéren és csak reggel 10 órakor ért haza.
Mit csináltál reggel, majd napközben?
Reggel, az anyámat vártuk, majd miután megérkezett elmentünk élelmiszerért, amit kint az utcán osztogattak a hosszú sorok előtt. Miután sikerült élelmet szerezni az óvóhelyekre menekültünk és főként ott voltunk.
Értetted, hogy miért van ez a nagy lövöldözés, harc?
Azt tudtuk, hogy meg akarják dönteni a Rákosi kormányt, hogy véget akarnak vetni az elnyomásnak. De azt nem tudtuk, hogy miért nem jön a segítség Nyugatról (a későbbiekben).
Féltél, és ha igen mitől?
Teljesen úrrá lett rajtam a félelem, akkor tudatosult bennem a félelem fogalma. A legnagyobb szorongást az keltette bennem, hogy nehogy bajom essen, vagy a családdal történjen valami.
Hogyan telt az éjszaka, milyen érzéssel feküdtél le?
A rádiót folyamatosan hallgattuk mit sem sejtve a holnapról. Az érzés, ami bennem volt leírhatatlan. Puskapergés és ágyúdörrenés volt az estimese.
Mi a legborzasztóbb emléked?
Az a rengeteg fiatal, szinte gyerek orosz katona szétégett holtteste, és a hatalmas tömegmészárlás. Sokan keresték hozzátartozójukat, sokan imádkoztak a házak előtt, ami gyerekszemmel nézve szörnyű látvány volt.
Milyen mértékű volt a veszteségetek?
A házban az ablakok betörtek a padló a bombaszilánkoktól lyukas lett. De semmi pótolhatatlan nem történt.