Pongrácz Fanni interjúja
"Október 22-én mentem haza a kórházból, 23-án kötözésre kellett volna mennem. A nagypapád nem volt otthon, ő a Nyírségben dolgozott. A házban csak nők voltak és kisgyerekek: az én gimnazista testvérem, az édesanyám, a másfél hónapos apukád, a 1,5 éves testvére, Kálmán és én. 23-án csak annyit tudtak, hogy felfordulás van mindenhol, ezek után kezdődtek a lövöldözések. Mi Lőrincen laktunk a Honvéd utcai temető és a Ferihegyi repülőtér között. Ferihegyen a katonák lövöldözték a temetőbeli csoportot, a temetőben pedig Ferihegyet lövöldözték. Édesapád ekkor 7 hetes volt. Semmit nem lehetett vásárolni, még tejet se. A szomszéd utcában volt egy pék, aki addig sütött, amíg volt lisztje. Az emberek hatalmas sorokban álltak nála, az én testvérem is. Ekkor már abban az utcában is tankok lövöldöztek. Nagyon féltünk, sokat sírtunk. Ez napokon keresztül így volt. Mindenki azt ette, amit otthon talált. A testvérem ment el az orvoshoz kötszerért, hogy az én friss, 4-5 napos sebemet átkötözze. Nagyapád november elején jött haza titokban, mert kijárási tilalom volt, ez nagy öröm volt mindenki számára. Sehova nem mertünk menni. Világítás nem volt, nem is lehetett világítani. November végén elmentünk nagyapád munkahelyére a Nyírségbe, de még ekkor se lehetett világítani. Nagyon féltünk ebben az időszakban, sírtunk, félelmetes volt ez az egész."