Pozdoryán Mária elbeszélése
"Az egész egy békés gyűléssel kezdődött az értelmiségek között, de közéjük keveredtek a felbujtók, és az ő hatásukra fellázadtak az emberek. Az egyetemisták fellázadtak, s majd később ebből lett a forradalom. Eleinte ellenforradalomnak kellet nevezni. Mindenki elégedetlen volt, a termelőket kifosztották, az emberek éheztek, az ország eladósodott, az adót, pedig olyan magasra emelték, hogy az emberek nem tudták miből kifizetni. A munkahelyek megszűntek, az embereknek most már végkép nem volt mit enniük. Az én munkahelyem is megszűnt, de szerencsémre találtam egy takarítói állást egy étteremben, ebből kellett eltartanom anyámat és a húgomat. Én ekkor tizennyolc éves voltam. Az emberek féltek egymástól, mert bárki, bárkit, bármiért feljelenthetett. Az elítéltek nagyon kemény börtönbüntetést, sőt halálbüntetést kaptak. Én Kiskunfélegyházán éltem a forradalom idején.
Egyik napról a másikra szovjet tankok haladtak át mindenütt a városon akik –mint később megtudtuk- tudomásuk szerint Berlinbe voltak kiküldetésen. Mi csak a rádión és a televízión keresztül értesültünk arról, hogy mi folyik Pesten. Később, mikor már anyagilag megteremthető volt felutaztam a fővárosba. A saját szememmel láttam, ahogyan az embereket a falhoz állították, és sortűzzel kivégezték őket. Voltak olyan házak, amiket teli találat ért.
A rádióban hallottuk Nagy Imre beszédét. Az egész ország rettegett. Később, a forradalom leverése után nagyon sok embert bebörtönöztek és kivégeztek amiatt, hogy résztvettek a forradalomban. Ezeknek az embereknek az emlékét őrzi a 311-es parcella a pesti temetőben.
Végezetül még annyit hozzátennék, hogy az ’56-os forradalom, és ezek a mai tüntetések annyiban hasonlítanak, hogy mind a kettő ugyan így kezdődött, de reméljük nem ugyan úgy végződnek."