Suhai Norbert interjúja
Délelőtt a papám, Zeller János a munkahelyén a rádiót hallgatta a munkatársaival. Épp Gerő Ernő mondott beszédet. Mindenki várta, hogy majd tiszta vizet önt a pohárba, de ez nem történt meg. A nép föl volt háborodva, hogy Gerő nem vállalta a felelősséget. Később a rádió bemondta, hogy a nép elkezdett mozgolódni. Először a munkások és az egyetemisták mentek tüntetni a felvonulási térre. Több ezer ember tüntetett a kormány ellen. Azután a nép a rádió elé ment. Itt előkerültek a fegyverek is. Nagyapámnak viszont valahogy haza is kellett érnie a munkából. Hazafelé mindenhol nagy tömeget láttak, és pár embernél fegyverek is voltak. Majdnem két órába telt mire hazaért. Másnap viszont már komoly összecsapások is voltak, és egyelőre úgy tűnt, hogy az oroszok haza is mennek. A nép már kezdett örülni, hogy a forradalom győzedelmeskedik.
November 4.
Hajnalban viszont hatalmas páncélos erőkkel megtámadták a fővárost. Szétlőtték a házakat, ölték az embereket, nagy volt a káosz. A szovjet túlerő hatalmas volt. Több ezer ember emigrált, de a rokonaim itt maradtak. Mindenki bízott abban, hogy nyugat segíteni fog. Amikor a szovjet tankok bevonultak az országba, sokan azt hitték, hogy azok valójában amerikai harckocsik, és azért jöttek, hogy segítsenek a magyaroknak. Nem így történt. Nagymamám, Izsák Mária, aki akkor 15 éves volt, elment az apukájával megnézni az Üllői utat. Mindenhol kilőtt tankok és sérült, vagy halott emberek voltak. Szörnyű látvány volt, de szerencsére ők nem sérültek meg.
Körülbelül ez történt 1956 második félévében, Budapesten.
A nagyszüleim a harcokban és a tüntetésekben nem vettek részt.