Varjú Szandra interjúja
„A Duna-parton hittől égve,
Nem félve járt a város népe,
S a fák hullaták lombukat.”
(Kannás Alajos: Hazám, 1956)
Az 1956 óta eltelt közel fél évszázad megengedi, hogy a forradalmat történelmi távlatokban értékeljük. A forradalom utáni események minden kétséget kizáróan bizonyítják világtörténelmi jelentőségét: az első szeget verte a kommunizmus koporsójába és leleplezte a kommunizmus hazugságait. A nyugati demokráciák kommunista pártjaiból ezrével léptek ki a tagok, mert nyilvánvalóvá vált a kommunista ideológia és a gyakorlat közötti különbség. A kis magyar nép pedig kivívta a világ népeinek az elismerését hősies elszántságáért, amivel szabadságáért küzdött, mint Dávid Góliát ellen, a sokszoros túlerővel szemben.
Nagymamám, kérésemre, hogy meséljen nekem az 1951–53 közötti időszakról, ezt válaszolta: „Akkor még nagyon jó volt nekem, mert fiatal voltam.”
Balázs Klára 1935. március 26-án született Nagymaroson. Édesapja fizikai munkás volt, édesanyja a kor szokása szerint háztartásbeli, s nevelte gyermekeiket. Nagymamámnak három nővére, egy bátyja s egy húga volt – ma már csak három testvér él (Maris, Klára, Lujza). Nehéz anyagi körülmények közt élt családjuk annak idején, de a több generáció együttélése (hiszen „az Öregek”, a nagyszülők is velük voltak) harmóniát és vidámságot teremtett kis házukban.
1951. júniusában 16 évesen nagymamám az ÁFOR vállalatnál helyezkedett el (mai MOL). A dolgozók itt olajat töltöttek kannákba, később műanyag flakonokba. Nagymamám szeretett itt dolgozni jó monotónia tűrésének köszönhetően, s hűséges típus lévén, kb. 25 évet dolgozott a cégnél. Az ötvenes évek elején mindennapjait a munka és a munkatársakkal, barátokkal való szórakozás, mozizás töltötte ki. Alapvetően nem volt egy kimaradozó típus, családjával is sok időt töltött, és fizetését hazaadta. Élte egyszerű kis életét.
Az ötvenes évek kezdetétől az emberekben egyre jobban és jobban növekedett az ellenszenv, keserűség a kommunista diktatúra ellen. Utálták a választási csalásokkal rájuk erőszakolt, szovjetet kiszolgáló vezetőket, a Szovjetunió állandó dicsőítését, a vörös zászlókat, vörös csillagokat a sarló kalapáccsal, az Internationálét, a nemzeti himnusz helyett. Utálták a szovjetek által rájuk erőszakolt április 4-ét, amit ők felszabadulásnak neveztek, a cirkuszi jellegű május 1-i felvonulásokat. Megvetették a kétszínűséget, a sok hazugságot, csalásokat, nemzeti öntudatuk lebecsmérelését. Elkeserítő volt a jövő.
1956. október 23-án nagymamám épp a mozizásból igyekezett haza barátaival este 11 körül. A Belvárosban és a Nyugati pályaudvar környékén nagy tömeg gyűlt össze. A fiatal lányban az elszánt tömeget látva tudatosult igazán, hogy ez a nap nem egy egyszerű tüntetésről szól, itt történelmi események készülődnek. A vonatforgalom nem volt rendszeres, de nekik sikerült „elcsípniük” egy hazafelé tartó vonatot.
Másnap reggel dolgozni indult nagymamám. Mint minden reggel, vonattal Rákospalota–újpest állomásig utazott. Szerencséjére csak idáig kellett jönnie, hiszen a Nyugati pályaudvarig már el sem engedték a szerelvényt. Meglepődve tapasztalta, hogy itt Újpesten, a téren annyi ember gyűlt össze, hogy a villamosok nem jártak, a tömeg elállta a forgalom útját. Nagymamám úgy döntött, begyalogol Kámfor utcai (XIII. ker.) munkahelyéig. Ám a vállalat vezetői hazaküldték dolgozóikat ezen a napon. Ezután nagymamám nem csatlakozott a Belvárosba a tüntetésekre igyekvő kollégáihoz, inkább hazament a még induló vonatok egyikével. A délutáni órákban a tüntetésről hazatérő Maris nővérének és az ő férjének nem volt ilyen szerencséjük: kerülniük kellett Visegrád felé busszal, s onnan komppal átkelni a Duna másik partjára.
A következő 2 hónapig nem jártak dolgozni. A vállalat a helyi Tanácsházára küldte a fizetést, s ott lehetett felvenni a pénzösszeget, mely magasabb is volt, mint néhány „dolgos hónapban”. A közellátás megoldott volt. A sorok a boltokban nagyobbak voltak, mint rendesen, de nem volt probléma az alapvető élelmiszerek elérhetőségével.
A forradalom nemcsak Budapest utcáin zajlott, a nagymarosi Tanácsházáról hangosbemondón forradalmi jelszavakat hirdettek a forradalmárok, s buzdították a lakókat.
A nagymamám kiskozmoszában az ’56-os forradalom nem sokat változtatott elmondása szerint. Ismerősei, kik disszidálni akartak, hívták őt is nyugatra, de ő erre csak azt válaszolta: „Nem megyek, én Magyarországon születtem, itt is fogok meghalni.” Még több évtizedig őrizgette az akkori újságok cikkeit, melyek a forradalmi eseményekről tudósítottak. A rendszerváltás idején vált meg tőlük, hiszen akkor már nemcsak álom volt többé a magyar szabadság és a demokrácia.
Az 1956-ban 21 éves lány az elmúlt 50 évben felnevelt 3 gyermeket, és 6 unokával büszkélkedhet.