Pécsi Nikolett interjúja
Mondd Mama, nálatok Sopronban milyen volt ’56? Hogy éltetek akkor?
Mi heten voltunk testvérek, ínséges idők voltak. Nehezen jutott mindnyájunknak étel. ’56-ban csak 11 éves voltam és nálunk nem történtek olyan borzalmas dolgok, mint itt Pesten. Nem sok mindenre emlékszem belőle…
...és akkor rendesen jártunk iskolába, mi még 23-án is voltunk iskolában, mert mi még akkor nem tudtuk h mi van Sopronban , és egyszer csak…mert ilyen kis táskarádiónk volt, olyan, mint az elsős kis gyerekeknek, és abba elkezdték ordítani hogy „Hilfe!”-„ hilfe!”. Akkor ugye kétségbeesetten kezdték az emberek keresni, hogy mit tehetnek… Kétségbeestek az emberek, hogy most mi lesz? Megint háború lesz? Most mit tegyünk? Merre menjünk? Az emberek tényleg kétségbeestek, mert nemrég volt előtte a háború (11éve). Szegény Anyu is azt mondta, hogy most megint ugyanúgy jönnek be az oroszok, mint régen, most megint mi, lesz velünk?
Mi gyerekek úgy éltük meg ezt a részt, hogy nem kellett iskolába járni. Nagy élvezet volt. Nem mehettünk be a városba se, mert benn a városban ott voltak az oroszok, és ugye egy 10-11 éves gyereket nem nagyon engedtek be a városba… De mi belógtunk… megnéztük milyen az orosz tank… Bementünk, megnéztük milyen az orosz. Be, az Ógabona térre, ahol a rendőrség van még ma is, abban a kis utcában. A városházán ott álltak a tankok. Nem csináltak semmit, csak ott álltak. Rámásztunk az egyikre. Életemben akkor láttam először tankot. Kinyitotta a tank tetejét az ürge... Ha láttál már jujj de csúnya kirgiz fiút… ilyen nagy pattanásokkal az arcán… többet nem voltunk kíváncsiak rá, otthon maradtunk. Ők nem tudták, hogy hová mennek, a kis katonák csak azt tudták, hogy menni kell nekik valahová, a Szuezi-csatornához. Akkor volt a szuezi válság…
Mikor elkezdett konszolidálódni az élet, az volt az első hogy kinyíltak az iskolák, menni kellett iskolába. Akkor nekünk németül kellett tanulnunk, nem oroszul, mert ez volt a trend, pedig ott voltak az oroszok. A trend a fővárosból jött. Nem tanultunk 1 hónapig se németül… és akkor képzeld el, hogy Pestre is bementek az oroszok. Akkor már nekünk is oroszul kellett újból tanulnunk az iskolában. Úgyhogy én a forradalomról olyan nagyon sokat nem tudok. Csak azt tudom, hogy az anyukám sírt, hogy megint menni kell a pincébe. A nagybátyám jött teherautóval, hogy pakoljunk fel, most már mehetünk Ausztriába. Anyukámnak azt mondta az apukám: „Anyu! Nem tudok németül, 50 éves vagyok. Hova az istenbe menjek?”- de mi már fenn voltunk a kis sámlival a teherautón. Az öreg már megjárta a háborút, mint hadifogoly. Nem mentünk ki... Közben láttuk a Kuruc dombról, aminek a tetején laktunk, hogy elindulnak az emberek kis kocsival, gyerekkocsival… Mennek ki Ausztria felé, de annyian, mint amikor látod a háborús filmekben, hogy mennek az emberek. Na így mentek ki Sopronból is az emberek.
’57. január-februárjában ugyan úgy jöttek haza, mint ahogy kimentek. Sok embert láttunk, akik kimentek novemberben és hazajöttek januárban ugyan úgy a kis kocsival, a kis cókmókkal. Nem volt jó Ausztriában. Táborokat, lágereket létesítettek, az emberek nem mehettek ki a lágerből, szöges dróttal voltak körülvéve. Az én testvéreim is kimentek… Péter pont akkor szerelt volna le, Lentiben volt katona. Ők már megkapták a civil ruhát, anyu elküldte nekik csomagban. Megkapták a parancsot, hogy el kell jönniük Pestre, mert ott van a cirkusz. Volt egy századparancsnokuk, aki mégis leszerelte őket, aztán átlépett a Jugoszlávokhoz. Úgy jöttek haza, hogy alul volt a sötétkék ünneplő ruhájuk, felül meg a pufajka… A Péter vissza akart menni a gyárba dolgozni, ahol az Apu is dolgozott a szőnyegszövő gyárban.
’56. november 19-én, végül elment Erzsébet napra a barátnőjéhez, hogy a kijárási tilalom után reggel hazajön (este 8-tól reggel 6-ig volt a tilalom). - Mondta anyunak: „anyu majd csak reggel jövök.”- De nem jött haza, csak 1967-ben, először… Kiment a Péter Ausztriába, és utána, egy hét múlva a Laci is. Anyu hívott bennünket, -„gyerekek, gyertek ebédelni!”- és akkor már a Laci nem volt ott… Aki minket ki akart vinni a teherautóval, a Lajos bácsi, fodrász volt, volt egy fodrász szalonja 8 segéddel Salzburgban. Betelefonált Bécsbe, hogy ha Komár nevezetű emberek jönnek ki Ausztriába, akkor neki rögtön szóljanak. - Ezért a bátyáim talán 1 napot voltak csak a lágerban. A Péter csak 1 napot, a Lacit már fél úton kivették. Anyukám meg sírt szegény, hogy jaj, elvesztette a fiait, de mi hárman lányok még ott voltunk neki. Szóval, ilyen volt nálunk az ’56…
Olyan is volt, hogy jött a szomszédasszony, a nagynénje. A férje vasutas volt, de átment Ausztriába, mert dolgozott, és nem tudott hazajönni, ottmaradt. Annak volt két gyereke, a fiú idősebb volt nálam egy évvel, a lánya pedig fiatalabb egy évvel, mint én. Volt nekünk egy 1 méter x 2 méteres pincénk. Jött a nagynéni nagy bödön zsírral 2 veknii kenyérrel és mondta, hogy: „Jaj Komár néni! Gyorsan menjünk a pincébe, mert itt vannak az oroszok. Mondta szegény anyu, hogy; „Abba a kis pincébe ennyien?”- Nagynéni, a két gyerekkel, anyu, apu, meg mi hárman lányok…
Egyszer olyan is volt, arra nagyon emlékszem - jaj Istenem! -, hogy a rádióban elkezdték kiabálni: segítség!- segítség! Akkor anyukám felkapta a kötényét és kiabált: „Apu! Apu!- most mit csináljunk?- már a rádiót is lövik!” –„ Igen, - mondta neki apu. – Pesten!”- „De hát akkor itt most mi történik?” Felment apu a padlásra, elhúzta a cserepeket és mindenhova lelátott. Akkor tényleg jöttek az oroszok…
Ugye nálunk volt egy egyetem. Ezek az egyetemista fiúk lementek a Győri útra, hogy majd ők megvédik Sopront, ide nem jönnek be az oroszok. Volt összesen nyolc pisztolyuk. Leásták magukat a gyerekek, és amikor meglátták, hogy jönnek a tankok hosszú libasorban, vagy 30-40en - nem lehetett látni a sor végét- fejvesztve menekültek, eldobálták a pisztolyukat, és rohantak haza. Apukám mondta a szomszédoknak, hogy menjenek le a városba, szedjék össze a pisztolyokat, mert neki elég volt egy gyereket elveszíteni. Ha a gyerekek megtalálnák a pisztolyokat, megint elkezdenének vele játszani. - Erre emlékszem még nagyon, hogy nem lehetett a pisztolyhoz nyúlni, pedig meg akartuk nézni...
A testvéremet a háború végén úgy vesztettem el, hogy épp teheneket őrzött, szét akart szedni egy gránátot. Állítólag a Péter szólt neki, hogy dobd el! És ő meg eldobta… Azt mondja a Péter, hogy felszállt a Jancsi az égbe, leesett. - Még nem is vérzett… talán a szája szélén volt egy kis vér, de már nem élt, - olyan légnyomást kaphatott (ezt most nemrég mesélte el nekem)… - Elég volt ez szegény anyunak. Apu egy kis kékre befestett kézikocsival, vitte haza a testvéremet. Akkor kb. 9 hónapos lehettem. Azt a kis kocsit odaállították a két szárnyas ablak alá, ami az udvarra nézett ki. Ahhoz nem szabadott hozzányúlni és tudtuk, mi gyerekek avval nem játszhatunk, hogy mi ahhoz nem nyúlhatunk… Ott állt kb. 8-9 évig.
Sopronban úgy ment a háború, hogy hol az oroszok, hol a németek jöttek át, mert itt volt a határ. Mikor jöttek az oroszok, eldobáltak mindent a németek, amikor jöttek a németek, az oroszok dobáltak el mindent. Hiába szedték össze az emberek a fegyvereket, amit csak találtak, a gyerekek nap, mint nap találtak mindent.
Mikor gyerek voltam, a pincében az egyik osztálytársam talált egy gránátot.
Az Új utcában (kb. 20-25 méter lehetett), a gyerekek dobálták egymásnak át az utcán a gránátot. Hopp, elkapta egyik, aztán a másik. Aztán az egyik nem kapta el…leesett a földre. Volt irtás megint, négy gyerek is meghalt.- Erre mondta az apu, hogy ő még egyszer nem szeretne fegyvert meglátni a gyerekek kezében.
És nálatok Papa milyen volt ’56 Tetétlenen? (Tetétlen: Debrecen környékén lévő kis falu)
Nem volt nagyon érezhető. Tetétlen nem volt stratégiailag fontos és csak 6 éves voltam… Csak arra emlékszem, hogy a rádióban, ebben a szatyorban, hallottuk az emberek segélykéréseit. (táskarádió- 2 hangerő volt rajta és ki lehetett kapcsolni, ennyi volt az összes funkciója)- vezetékes rádió volt, a postáról jött a jel…
Számomra a világ ezen a kis rádión jött be, de most ezen a rádión keresztül nem a világ jött be, hanem zeneműveket játszottak. Állandóan a rádiót hallgattam, mert a szüleim tették volna a dolgukat, amit lehetett volna, de nem volt mit, mert féltek. Mentek olyan szomszédokhoz, akiknek világvevő rádiójuk volt. A Szabad Európa rádió magyar nyelvű amerikai pénzből finanszírozott rádió, (Cseke László tudósított mindig benne), Münchenben volt a székhelye, tiltott rádió volt. A világból nem jött be semmi, csak zene. Nagyon ritkán fegyverzaj hallatszott, amikor lőtték a rádiót. A zene alatt hallatszott a segélykérés, hallatszott mikor azt mondták: „segítsetek!-lőnek minket!” igen… A segélykérésre határozottan emlékszem. Az apám rajzolt színes ceruzával egy Kossuth címert, és kirakta az ablakba. Nyilván valami akkori felhívásnak szánhatta. Az öregem születésemkor leülte a maga kis egy évét, mert azt mondta a helyi falusi párttitkárnak, hogy: „Szarok én a marxizmusotokra meg a leninizmusotokra.” Az ilyen főbenjáró bűnnek számított akkoriban, ezért feljelentették, csináltak egy látszat pert. Egy évet kapott. Miután asztalos volt a munkája, a börtönben pedig elkélt az asztalos munka, jó magaviselete miatt 9 hónap után kiengedték. - Ez ’56 előtt volt…
Az öreg nagyon várta, hogy vége legyen ennek a marxista, kommunista világnak, ami neki nagyon nem tetszett.
Nagymama:
- Nálunk azért jöttek be az oroszok, mert a másik oldalon Ausztriában felsorakoztak az amerikaiak. Ezt a részt az oroszok Sopronban lezárták. Az itteni emberek nem bántották az orosz emlékműveket. Lebontották, kivitték a temetőbe. Most is ott állnak. Nem volt rombolás, nem gyaláztak senkit. A rendszerváltás után jöttek az orosz szülők, hozzátartozók, és képeket raktak ki az emlékművekre… Az apukám, az ugye pesti volt, angyalföldi, neki itt éltek a testvérei.Én a nagynénémtől annyit tudok még ’56-ról, hogy ő szülésznő volt eredetileg, és be kellett mennie a korházba meg a mentőkkel ki kellett mennie, mert annyi volt a sebesült.
Egy ilyen részletet mesélt el, amikor kihívták őket egy családi házba, hogy nagyon sír egy baba és nem tudnak bemenni… A szülők kinéztek az ablakon pont elkaszálta őket az egyik lövés sorozat és a kisbaba meg ottmaradt. Őt kellett kimenteni. Ennyit tudok a nénikémtől, hogy itt Pesten borzalmas dolgok voltak.
Ahol mi éltünk Sopronban, ott nem voltak ilyen borzalmas dolgok, csak a gyerekbalesetek.
Nagypapa:
A keresztapámnak az apósa a Szittner bácsi elkötelezettje volt a Rákosi rendszernek és összevitatkozott a szomszédjával itt Rákosszentmihályon. De hát ugye nem lövöldöztek a szomszédok egymásra, csak vitatkoztak. Egymásnak estek és püfölték egymást olyannyira, hogy a Szittner bácsi füléből egy nagy harapás hiányzott. A szomszéd kiharapta… Magam is láttam! Az öregnek tényleg hiányzott a fél füle…
Elsősorban számomra a rádió volt a hírforrás. Az ottani falusi emberek teljesen tették a dolgukat ugyan úgy, mint máskor. Ég és föld volt Pesten és vidéken ’56. Az állatoknak minden napja nap, függetlenül attól, hogy a politikusok mit mondanak. Az állatok esznek-isznak, végzik a dolgukat, ugyan így volt ez vidéken, a falusi ember számára is… Kelt reggel, ellátta az állatokat, evett a család, végezték a dolgukat, kimentek a mezőre. Néha összejöttek mikor volt egy kicsi idő, duruzsoltak róla, hogy mi történik a nagyvilágban. De ott, Tetétlenen, vidéken, nem volt olyan észrevehető, mint mondjuk nagyiéknál Sopronban a határon, vagy mint Pesten, ahol a nép sorsa dől el…