Szoboszlai Krisztina interjúja
A napokban egy másfajta szemszögből ismerkedtem meg az 1956-os forradalom történéseit, és családokra való hatását illetően, hiszen az ilyesféle megmozdulásoknak hatásuk van, és mindenkinek az életét megváltoztatja valamilyen szempontból. Például én csak 1989-ben születtem, de ha a forradalom nem következett volna be, akkor talán megismerhetem nagymamám bátyját, azonban a sors nem így hozta.
Nagymamám tíz évesen élte át a megpróbáltatásokat. Számára ez nem okozott feldolgozhatatlan traumát, hiszen barátokat és rokonokat sem vesztett el a háború ideje alatt, de ő sem mondhatja, hogy nyomtalanul múlt volna el az az idő. A mai napig is gyakran emlegeti a halott katonát, akit a Losonczi utca kövezetén látott, összeégett testtel. Ez a kép végigkíséri majd további életében, ahogyan ezt ötven éve teszi.
1939-ben dédnagymamám, Ilona cselédként dolgozott egy gazdag házban. Szappanoperához hasonló fordulatot vett az élete, amikor a ház „úrnőjének” a fia érdeklődni kezdett iránta. Biztosította komoly szándékairól, és ennek „gyümölcseként” megszületett Pistike. Ilona nagyon örült neki, azonban semmi sem alakult úgy, ahogyan azt eltervezte. Végül kénytelen volt egyedül nevelni gyermekét. Ezután, öt évvel később ismét az „ajtaján kopogtatott a szerelem”, de egy másik férfi alakjában, akivel összeházasodott, és magszületett Marika (nagymamám).
Marika, 1956 októberében mindennapos feladatát látta el, amikor a szobájában játszott. Estefelé azonban ez az érzése megváltozott, hiszen egy vágya vált valóra, amikor a házukban élő gyerekekkel együtt, az addig tiltott helyre mehettek játszani. Így értelmezi egy tíz éves kislány azt, hogy kitört a forradalom, és el kell bújni a pincében. Ezek a napok a felnőttek és idősek számára rendkívül megrázó időszaknak mondható, amely tele van fájdalommal, illetve félelemmel. Marika gyakran látta édesanyját sírni, ezt azonban akkor még nem értette, de minél inkább telt az idő forradalom után, annál inkább kezdte megérteni ennek az időszaknak a jelentőségét.
A pincében töltött idő alatt, mindenki csak este mert felmenni a lakásába. Ilyenkor főztek a nők másnapra, tehát napról-napra éltek. Nagymamám emlékezetében leginkább az maradt meg, a gyerekek bújócskáznak, és esténként egy vödör vízben mosakodnak meg többen is, és gyakran kérdezősködnek a kisebbek, hogy miért látják zokogni szüleiket.
Ezután nagymamám arról mesélt, hogy mi történt később. Novemberben István (nagymamám bátyja) megpróbálkozott azzal, amivel mások is: disszidálni próbált. Eljutott a barátaival együtt az osztrák határig, mert ki akartak jutni Bécsbe, azonban nem engedték át őket Ausztria területére. István hazament, de nem adta fel, és decemberben sikerült neki kimennie az osztrák fővárosba. Későbbi leveleiből kiderült, hogy egy ládába bújva jutott ki, és ott elhatározta, hogy megkeresi apját, aki Ausztráliába ment a háború miatt. Mivel még kiskorú volt (16 éves), ezért szülői beleegyezéssel utazhatott csak a tengeren túlra, így dédnagymamám beleegyezett. István nem sokat tudott az apjáról, így megtalálni –amint az későbbi leveleiből kiderült- lehetetlennek bizonyult. Később István megpróbálta édesanyját és húgát is Ausztráliába költöztetni, azonban ez nem sikerült, de ennek az okait nem ismerem. Végülis nem is ez a lényeg, hanem inkább az, hogy a háború szétszakított egy családot.
Nagypapám mondta
Nagypapám, Demeter István a forradalom idején hét éves volt. Emlékezetében, ennek ellenére eleven emlékek élnek. Bár, amit akkor még nem értett, világossá vált előtte évek múlva, amikor már elég idős volt ahhoz, hogy megértse milyen jelentőséggel bírt a forradalom. Ő kiskorában Pestújhelyen lakott szüleivel, egy családi házban. Pincéjük nem volt, így nem is tudtak oda menekülni. Az 56-os események előtt egy békés környéknek számított Pestújhely, azonban 1956 októberében ez megváltozott. A nyugodt, kertvárosi hely, hirtelen hadszíntérré alakult, ahol tankok lánctalpa szedik fel a kövezetet, és fegyverek dördülése zavarja meg a csendet.
Nagypapám nem sokra emlékszik ebből az időből, de elmesélte, hogy amikor kiment az apjával az utcára, két halottat is látott. Arra is tisztán emlékszik, hogy egy férfi és egy nő volt, és az egyiküknek a hasán egy piros almát helyeztek el. Ez felkeltette a figyelmét, és megrázó élmény lehetett számára, már amennyire felfoghatta hét évesen, hogy mit is látott valójában. Az egyik napon István bement egy nyilvános WC-be, ahol rengeteg fegyvertöltényt talált. Meglepődött, és ahogyan azt a gyerekek szokták, kíváncsi lett rá, hogy mi lehet az, és elkezdett játszani velük. Amikor az édesapja észrevette, hogy mit csinál, lekevert neki egy hatalmas pofont. István ezt akkor még nem értette meg. A forradalom ideje alatt mindig volt elegendő élelmük, hiszen disznót tartottak, és kenyerük is mindig volt. Tejben sem szenvedtek hiányt, hiszen a szovjet katonáktól mindig kaptak tejport, amit dédnagymamám gyakran erőltetett nagypapámra (István azóta sem ivott olyan tejet, ami tejporból készült.).
Én az elmondottak alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a forradalom nagy hatással volt mindenkire. Vannak, akik szerencsésnek mondhatják magukat abból a szempontból, hogy sikerül feldolgozniuk, vagy legalább egy kis időre elfelejteniük az 56-ban történteket, mindaddig, amíg valaki fel nem eleveníti a történteket. Mások viszont nem mondhatóak szerencsésnek, hiszen sokan meghaltak a forradalomban, rengeteg ember disszidált, így sokan vesztették el szeretteiket, bár nem mindenki örökre. A legrosszabb talán a halálesetek száma. A sérelmek ellenére azonban emlékeznünk kell ezekre az időkre, hiszen…