Újfalusi Ákos: Szubjektív '56
Egy az ’56-os forradalmat a helyszínen átélt főorvossal beszélgettem. Elsősorban mélyebb és személyesebb élmények foglalkoztattak, mintsem a puszta történelem. Oly kimerítő válaszokkal felelt, hogy szinte kérdeznem sem kellett.
Milyen gondolatok, érzelmek kavarogtak Önben a helyszínen?
Az érzelmeink megértéséhez szükség van az előzmények ismeretéhez. Lengyelországi egyetemi szervezkedések miatt, mi az itthoni egyetemisták szolidaritásból kezdtük szervezni a saját felvonulásunkat. Úgy éreztük, fel kell vállalnunk önmagunkat. Azt, hogy nem fogadjuk el, hogy bárki, bármikor tönkretehet valakit, ha az nem szimpatikus neki. Az összes budapesti egyetem diákjai készülődtek, és csak a belügyminisztérium engedélyére vártunk, ami óránként változott. Ez a huza-vona keltette talán az ellenszenvet, és azt a kettős érzetet, ami akkor bennünk volt. Valamilyen bizonytalanságot; de nem az volt a baj, hogy mi lesz holnap, nem a létbizonytalanság keltette ezeket az érzéseket. Valami benne volt a levegőben, és itt nem csak a borzasztóan feszült politikai helyzetre gondolok. Végre sikerült elindulnunk; délután 3-4 óra környékén csatlakoztak az egyetemisták, Budán. Elindultunk az úgynevezett Fehér Ház felé. A Petőfi-hídon keresztül jöttünk, ahol leálltak a villamosok, és csatlakoztak hozzánk a munkások, dolgozók, hisz épp a munkaidő vége volt. Olyan hatalmas volt a tömeg, hogy az ember szabad szemmel nem tudta volna belátni. A felvonulás oldalán motoros, bőrdzsekis, jól öltözött urak osztogatták a szórólapokat. Lehetett érezni, hogy jól megszervezett „tűntetésről” van szó. Ez a szervezettség teljesen leküzdötte a félelmünket. Az este nagyon jó hangulatban telt, nem is tudom hány óra lehetett, itt már összefolyik az idő. Az emberek énekeltek, boldogok voltak. Az este folyamán megérkeztek a Csepel teherautók, és osztogatni kezdték a töménytelen mennyiségű fegyvert. Boldog-boldogtalan kaphatott. Ekkor féltem, mert lőni mindenki tud, célozni csak kevesen. Az elmúlt bizonytalanság előjött, nem tudtam mi lesz a vége az egésznek. Az eddigi boldogság mellé félelem lépett elő. Bármilyen kitervelt is volt a felvonulás, fegyveres szervezettségnek nyoma sem volt. A felvonulás után hazamentek az emberek, barátommal hazakísértünk két középiskolás lányt Budára. Éjféltájt, nagyon jó hangulatban értem haza.
Másnap, hiába november 4.-én szállták meg az országot az oroszok, már a nagyobb tereken megjelentek a harckocsik. Az orosz „ellenség” beszédbe elegyedett a néppel. Természetesen ezt sokan sokféleképpen állítják be, de egyáltalán nem volt ellenséges a hangulat. Az egész felvonulás ott romlott el, ott vált forradalomszerűvé, hogy a manapság ’56-os „hősként” tisztelt emberek,- szándékosan nem mondok neveket, bár lenne jó pár - beleavatkoztak, és rossz irányba vitték az egész megmozdulást. Saját céljaik felé terelték az embereket. Nélkülük talán vérengzés sem lett volna. Ez nem szabadság harc volt, legfeljebb most annak akarják beállítani, de egyáltalán nem annak indult. Ezek a lumpenproletárok és karrieristák vették kezükbe a hatalmat, ők kezdtek „lőni a rendszerre”. És rászedték a befolyásolható embereket…
A Nyugattal és a szovjetekkel kellett volna felvenni a kapcsolatot, nem erőszakkal megoldani a problémát, így csak kiváltották a november 4.-ei eseményeket, amik már csak az oroszok reakciója volt. Nagyon rossz taktika…
Hogy jogtalanok lettek volna a kivégzések? Természetesen, nagyon sokakat meghurcoltak, megöltek jogtalanul, de, szerintem, ha ezek az emberek nem lövöldöznek, és mutogatják magukat, hogy „itt vagyok! Ide lőjetek!” akkor talán teljesen másképp alakul a sorsuk. Nagyon sokan a saját butaságuknak „köszönhetik” a történteket. Józan gondolkodás kellett volna. Nem hiszem, hogy azok voltak a Hősök, akik fegyverrel mentek az utcán és kiabáltak fel nekünk, az Üllői úti diákszállásunk ablakába, hogy „Gyávák!”. Mi ételt vittünk a rászorulóknak, szervezett körülmények közt. Bécsbe mentünk ki gyógyszerekért, azt hiszem ezek akkor nem kis dolgok voltak. Bevettünk egy pártépületet, és amiért mi nem akartunk meghalni, hisz puszta kézzel voltunk harckocsikkal szemben, elhagytuk azt, ezért lennénk gyávák? Józan észre lett volna szükség, nem fegyverekre. A kezdeményezés jó volt, jókor jött. Épp a bizonytalanság időszakában volt egy kis reménysugár. De sajnos a magamutogatók igazából csak balhét akartak, aminek meg is lett a következménye. Lelőttek mindenkit, akik a rendszert szolgálták. Azokat az ÁVO-s kiskatonákat is, akik egyetértettek a forradalommal, akiket kötelezően besoroztak, akik nem tehettek mást. Értelmetlen erőszakkal csak bukást lehet elérni…
Nagyon kimerítő és mélyreható választ kaptam. Talán csak annyit kérdeznék még, kivetítve az országra, vagy akár a világra, hogy érzi Ön, így 50 év távlatában milyen reakciókat vált ki az emberekből 1956?
Az embernek, aki ott volt a helyszínen, benne volt a korban néha bicska nyílik a zsebében ilyenkor. A „sikert” nem a megfelelő emberek aratják le. Sokan vannak, de igazán egy embert ítélek el, akinek tudtam a szerepét akkor, és minden volt csak Hős nem. Ezek az emberek pedig a saját érdekeik miatt voltak a felvonulásban, mégis őket ünneplik. Ma, a média minden formájában megjelenik a téma, Amerika ünnepli. A Nyugat lelkiismeret furdalás miatt, túl teátrálisan magasztalja ’56-ot. Kompenzálni akarja, hogy akkor nem segített. Pedig Nagy Imre kezdeményezett feléjük. Arra hivatkoznak, hogy ’56 nélkül fel sem bomlott volna a Szovjetunió, persze, ez biztos így van, de túlságosan elferdítik a történteket. Túlmagasztalnak baklövéseket. Én amúgy is szkeptikus vagyok a történelemmel kapcsolatban, hiszen sokszor olyan emberek írják le a történelem eseményeit, pl. ’56-ot, akik akkor még nem is éltek. Megkérdeznek 20 ember, azt hiszik mindent tudnak. Emberi tulajdonság, hogy ilyen nagy távolságból nem lehet igazán hiteles leírást adni az eseményekről. Én sem tudok úgy beszélni, hogy a saját gondolataimat, reményeimet nem szövöm bele. Félek attól, és ezzel nem vagyok egyedül az 1956-ot megélt emberek közt, hogy az 50. évi megünneplés botrányba fog fulladni. Sajnos ez leginkább a pártok hibája, hisz egymás ellen szervezkednek, egymás ellen beszélnek, még a megemlékezésen sem tudnak dűlőre jutni. És az emberek pedig birkaként követik őket, elmennek a kampányokra fütyülni, mutogatni. És sajnos ez még tényleg csak a kampány. Mi lesz itt a megemlékezéskor?! Feszíti a hangulatot, a választások közelsége is. Tényleg nagyon félek attól, hogy összeütközések lesznek; a napi sajtó ír a „forradalmi hangulatról”, a médiumokból is ez jön. Talán ez jelent valamit.
A rendszerváltás húzta fel nagyon ’56 emlékét, pedig nagyon sokáig nem volt téma és hirtelen, túl rövid idő alatt lett a középpontban. Hirtelen indult meg a magasztalás és elítélés. A 23-ai este csodálatos volt a Parlamentnél, örömfelvonulás volt. ’57 elején pedig már senki nem beszélt róla, nem volt téma, megtörtént, úgy ahogy. Az egésszel csak az a baj, hogy politikai kérdést csinálnak belőle. És még egyszer hangsúlyoznám a történelem nem szentírás. Akik ott voltak, azok mind szubjektívan tudják csak elmesélni, megítélni 1956-ot…