Kohán Bettina interjúja
„Nagyon nehéz idők voltak ezek. Királyerdőbe jártunk le, ott volt egy bunker. Minden nap, sőt még olyan eset is volt, amikor ott kellett éjszakáznunk. Akkor volt kicsi a lányom. Volt egy mély babakocsija. Abba tettük az élelmet, ruhákat, és ami kellett. Két kisfiú jött mellettem. A kocsit nem tudtam tolni, csak húzni, mert dombos hely volt. A golyók csak úgy süvítettek a fejünk mellett. Olyan félelmetes volt, olyan rettenetes érzés. Annyira közel hallottuk a lövést, hogy odarohantunk a kerítéshez és oda hasaltunk le. Ha nem megyünk oda, végünk van. Nagyon sokan voltunk, akik a bunkerba menekültek velünk. Az egy raktárszerűség volt, ahol nagyon sok savanyúságot tároltak. Sorban bontottuk fel a savanyúságokat. Olyan jó volt, nagyon finom volt. Nehéz volt megélni, mert én nem dolgoztam akkor. Otthon voltam a gyerekekkel. Voltak kivégzések, én egyet láttam közülük. Amikor mentünk a bunkerba, a tanácselnök, Kalamár József ott feküdt a gazos földön. Cipőjét levették és ott feküdt már holtan. Valaki meggyilkolta. Ennek ment a híre, sokan mentek oda. Egész búcsújárás volt, hogy megnézzék, igaz–e a hír vagy sem. De valóban igaz volt. Az utcát, ami előtte a Szent István nevet viselte, később róla nevezték el. Ezek után még jobban féltünk. Nagyon megdöbbentő dolgok voltak ezek. Életre szóló borzalmas élmény volt. Meg ott tőlünk nem messze az egyik férfinak is a lábát találat érte, így amputálták a lábát. Menekülni kellett, féltünk. Este mentünk haza, amikor már kicsit csitult a lövöldözés, ilyenkor főztem, ettünk, meg amit tudtunk azt elvittük, mert ennivaló nélkül nem tudtunk mégsem meglenni. De nagyon nagy megpróbáltatás volt, mert nagyon nehéz volt oda elmenni a három gyerekkel. A közértekben nagyon nagy sorban állás volt, a péknél is kenyérért. De már előtte is ez volt, az ötvenes évek elején, mert akkor voltam terhes és emlékszem, hogy rosszul lettem egy ilyen sorban állás alkalmával. És úgy segítettek föl a földről. Nehéz korszak volt az. A férjemnek volt munkája akkoriban. A gyárban dolgozott a fémműben. Volt munkája, de kevés pénzt kapott. A gyerekek nem jártak óvodába, mert nem vették fel őket, mivel akkor már megtelt az óvoda. A gyerekek is csak iskolába jártak. Eleinte „tetszet” nekik ez az egész forradalom, de mikor már ők is tudták, hogy komoly a dolog, akkor már kimondottan féltek. De muszáj volt elmenni otthonról. Ott is járkáltak a katonák, tankok. Kétszer fordult elő, hogy majdnem meghaltunk. A lakást is el akarták venni tőlünk. A tanácstól jöttek, előtte kinézték maguknak, ,mert orvosi rendelőt akartak belőle csinálni. Úgyhogy kijöttek a tanácstól és lefoglalták a lakást. Le is ragasztották, a kulcsot is elvitték. Úgy törtük fel a lakást. Semmi bútorunk nem volt, csak egy gyerekágy meg egy kis sámli. Nem mentünk ki a lakásból. Ők adtak volna lakást, de győztük volna kivárni. Kenyeret meg tejet is csak jegyre lehetett kapni. Én 1960-ban mentem dolgozni, mert egy fizetés nagyon kevés volt a három gyerekre. Nem lehetett megélni. Egy irattárba mentem dolgozni, de nem akartak felvenni a három gyerek miatt. Végül mégis felvettek. Meg is voltak elégedve a munkámmal.”
Mesélte: Király Mária